Látogatás az Aszódi Javítóintézetben

Április 17-én, kedden Pali jóvoltából látogatást tettünk az Aszódi Javítóintézetben a kerületi gyermekvédelmi felelősökkel. Csatlakozott csoportunkhoz két rendőrnő és három családgondozó is.

A találkozó egy tájékoztatóval kezdődött. Puskás Péter általános igazgatóhelyettes elmondta, hogy a javítóintézet „a gyermekvédelem utolsó végváraként” működik a kiegyezés kora óta, majd történeti áttekintést nyújtott az intézmény életéről alapításától napjainkig.

A növendékek szigorúan zárt szabályrendszer szerint élnek és tanulnak az intézetben. Érkezésükkor közös pont a beszoktatási csoportba való kerülés, ahol mindenki egy hónapig tartózkodik, és ez idő alatt el kell sajátítaniuk a javítóintézet szabályrendszerét, ezután egy 10-12 fős csoportba kerülnek. Az intézetben a fiatalkorúak minimum 1, maximum 3 évig tartózkodnak bírósági ítéletük alapján, de egy év után az intézményi tanács javaslatára - jó magaviseletük, megfelelő fejlődésük alapján – a bíróság a még fennálló büntetési idejüket felére csökkentheti. Ez akkor következhet be, ha a nevelőknek sikerül értékváltásra, életmódváltásra ösztönözni a jelentős szociális hátrányokkal küzdő, sokszor mélyszegénységből jövő fiatalokat. A közelmúltban végrehajtott követéses vizsgálat eredményei kimutatták, hogy volt növendékek kb. 60%-a vált a társadalom „rendes tagjává”. Ez azért is óriási eredmény, mert ezeknek a fiataloknak nem kell megbélyegzettként, priusszal kezdeni a felnőtt életüket.

A tájékoztató után módunk nyílt az intézmény megtekintésére, betekinthettünk egy-egy csoport életébe, beszélgethettünk a beutalt fiatalokkal, az ügyeletes nevelőkkel.

Én most másodszor voltam az intézményben, és ez alkalommal a zárt csoportot látogattam meg, ahol a fiatalok meglepő nyíltsággal beszéltek az elkövetett bűncselekményekről, mindennapjaikról és terveikről egyaránt.

Kollégáimmal meggyőződhettünk arról, hogy az itt dolgozók – az ismert gazdasági nehézségek ellenére is – magas szintű elhivatottsággal végzik munkájukat. Élmény volt találkozni velük; sokat tanulhatunk tőlük toleranciáról, a pedagógusi hivatásról, erkölcsi és emberi értékekről.

Lelkünkben mély nyomot hagytak az intézményben látottak, tapasztaltak. A hazafelé tartó úton végig ezek az élmények szolgáltatták a beszédtémát. Én azt gondoltam, másodszor már „rutinos” látogatóként, kevésbé érzelmekre ható lesz az élmény, ám ez esetben úgy tűnik, a találkozások számával egyenes arányban nő a hatás is.